Ödi szállodába megy – 2. rész.

2012 szeptember 2. | Szerző: dorothylevele@gmail.com |

Szépen fent a tizediken kaptunk szobát! Nem tudom, hogy a tíz az mennyi, de biztos sok, mert anyáék nem örültek neki. Én igen, mert akkor biztos, hogy annyira magasan van, hogy tuti lesz lift, amit én nagyon imádok! Így is lett! Lifttel mentünk fel a szobáig. Amikor benyitottunk, Anyuci ledobta a kezéből a két táskát és felkiáltott, hogy: „Végre itt!”, de nem sokáig tartott a lelkesedése. Apa sokszor lement a kocsihoz, és cipelte fel a holmijainkat, amivel egyszer csak megtelt a szoba. Majd mire elrámoltunk, kiderült, hogy nincs annyi szabad hely, ahová kinyithatnánk az utazóágyamat. Apa intézkedett, költöztünk. Feljebb mentünk két emelettel.

Az tudom, hogy mennyi, így nemsokára tényleg indulhatott a holiday, amin kalandok sorát éltem meg ebben a szuper, nagy szállodában. A legtutibb az volt, amikor egy bácsi kimentett a medencéből. Pedig én csak rekordot akartam dönteni a víz alatti lélegzésből. Igaz, hogy csak 5-ig tudok számolni, de azt egy csomószor. Amikor már jó sokszor számoltam el ötig, azt vettem észre, hogy egy nagy, szőrös bácsi rémült tekintettel föltép a medence aljáról. Majd megkérdezte tőlem, hogy „Jól vagy kisöreg?”. Én nem tudtam hová tenni a kérdést és kikerekedett szemmel azt válaszoltam, hogy „Elrontottad a világrekordomat”! Az öreg, ijedt tekintete ostobára váltott, majd visszarakott a vízbe és annyit mondott, hogy „Bocs”.

De volt más is. Az étteremben vacsiztunk, amikor az etetőszékbe ücsörögtem, amit úgy raktak az asztalhoz, hogy a lábammal pont elértem az asztal lábát. Amíg a csigalassúságú pincérek kihozták a kaját, tök jól tudtam hintázni úgy, hogy minden alkalommal elrugaszkodtam az asztaltól. Anya többször rámszólt, hogy “Ne csináld Ödi”, és én be is fejeztem. De aztán elfelejtettem, hogy mit mondott, és egy jó nagy elrugaszkodással már billentem is hátrafelé. Most azt hiszed, hogy az jön, hogy hátraestem. Hát nem, mert végig fogtam a terítőt! A jelenet minden részlete meg van kockáról kockára. Anya, apa ugrik, villák, kanalak a földön, asztalon felborult üdítősüvegek, de a legviccesebb mégis az volt, ahogy a paradicsomleves folyt végig apa nadrágján. Én azt vártam, hogy most jön, hogy üvölteni fognak velem. De anya kikapott az etetőszékből, magához ölelt és csak szorított és szorított. Majd maga elé emelt és a szemembe nézett. És azt mondta, hogy „Ilyet soha, de soha, de soha nem csinálj!” Azt hittem, hogy megúsztam ennyivel, de aztán hozzátette, hogy „Ezért még vacsora után számolunk!”. Sajnos örökre el kellett búcsúznom a jó kis, hintázós etetőszéktől, mert a pincérbácsi hozott egy másikat, amibe úgy beszíjazta, ahogy az autósülésbe szoktak, pedig azt nagyon utálom.

Ezzel a székkel más kalandom volt néhány nap múlva. Te szórtál már borsot a szemedbe? Ha nem, örülj neki, ha igen, akkor tudod, hogy miről beszélek. Pasiként nehezen vallom be, de üvöltöttem, mert rohadtul csípett. Itt a történet leegyszerűsítve annyi, hogy egy óvatlan pillanatban megkaparintottam a borsszórót és űrhajósat játszottam vele. Marha jól néz ki, ahogy űrrakétaként apró lyukakon jön ki a bors, olyan mintha füst lenne. A gond akkor kezdődött, amikor az űrhajó elhagyta az orrom magasságát és pályára állt. Na akkor érkezett nagyobb mennyiségű bors a szemembe. Amit utána természetesen még jól bele is dörzsöltem. Azért gondolom, hogy nagyon hangos voltam, mert mire már foltokban láttam, nagyon sok aggódó tekintet szegeződött rám. És még másnap is kérdezgették idegen emberek anyucitól, hogy „Jobban van már a gyerek?”.

Hű, hogy elszállt az idő, pedig még tök sok minden történt velem, de most mennem kell csicsikázni, megígérem, hogy hamarosan megírom a többi kalandomat is.